Sportolunk? Sportolunk!

Amikor otthon voltam gyesen és időnként benéztem a céghez, az egyik alkalommal megkérdeztem a főnökömet, hogy neki melyik volt a kedvenc életkora. Mármint a gyerekei esetében – nem a saját életkorára utaltam – ugyanis akkoriban két kislánya volt; most már három csemetéje van. Ő akkor erre azt válaszolta, hogy a négy éves kor. Én akkoriban ezt roppant nehezen tudtam elképzelni, amikor egy hat hónapos baba szuszogott rajtam és annyira cukinak találtam, hogy csak na! Azt is hozzá kell tennem, hogy hat hónapig tartott amíg belerázódtam az új helyzetbe több-kevesebb sikerrel és inkább abban reménykedtem, hogy valami olyan számot mond, ami a 6 hónaphoz van közelebb és nem az 5 évhez! Ezt követően mondjuk, a férjem a megmondhatója és mindig kedvesen az orrom alá ís dörgöli, én Korina minden életkorát kijelentettem a legjobbnak, először 2-3 hónapos etaponként, majd amikor nagyobb lett olyan fél évenként. Abszolút elfelejtve azt, hogy ezt a sziklaszilárd kijelentést már néhány előző alkalommal is megtettem. Ez azért jó hír.

Korina négy éves lesz idén augusztusban. Most kezdek ráébredni a volt főnököm kijelentésének okára. Eszméletlen jókat lehet vele és rajta is nevetni, beszélgetni, jönni-menni, látni hogy mi a véleménye, milyen az ízlése. Azért a saját részemről hozzátenném, hogy a cukiságfaktor szerintem a 2-2,5 éves korban erősebb volt, de ebben a korban a jó szóra még alig hallgatnak ezek a picúrok, mert a felfedező ösztönük mindent elnyom ezért mindig a nyomukban kell lenni vagy fél szemünket rajtuk kell tartani.

Nem vagyok híve annak, hogy a négy éves gyerekeket százféle szakkörre és foglalkozásra vigyük, inkább azt a tábort erősítem, akik a szabad játék és a nyugis gyerekkor mellett áll ki. (Lehet, hogy nincs igazam, de ez a véleményem) Pedig eredetileg angol tanár vagyok, vihetném hát angolra, ha akarnám, de nem akarom. Mondjuk igaz, hogy volt neki elég dolga a nyelvekkel, amikor Franciaországba költöztünk, de akkor is. Persze változott a világ sokat azóta, amióta én voltam gyerek az is igaz. Aztán ott van még a sport.

A sport és az én viszonyom a legfinomabban fogalmazva is döcögös, ha őszinte akarok lenni, akkor inkább nem létező. Ennek több oka is van. Először is ovis koromban próbáltam ki az Anikó utcai suliban tartott torna foglalkozást, ahol a tűz-víz-repülőzés után sírva mentem haza és soha nem akartam visszamenni. Szerencsére nem is kellett. Aztán az általános iskolában nekem semmi sem sikerült tesi órán. Semmi. Nem volt egyetlen dolog sem, amiben ügyes lettem volna, az utolsó előtt kettővel álltam a tornasor végén és azokon a napokon amikor torna óra volt én gyomorfájással indultam el reggel az iskolába. Hogy miért alakult ez így, azt máig sem tudom. Aztán 14 éves koromban fordult a kocka, de a sporthoz való hozzáállásomon már ez sem tudott változtatni. 1992-ben, kérem szépen, aerobic láz tombolt Magyarországon, és ekkor már az iskolák tornacsarnokaiban esténként lehetett órákra járni (Nevelési Központ Pécs!), ahol az aktuális MTV-s slágerekre ugrabugráltunk. Na ez megfogott! Szerencsére 14-26 éves koromig ezt többnyire rendszeresen űztem is, mind a főiskolai mind az amerikai éveim alatt, aztán hazatértem és elkezdtem dolgozni. Valahogy elmaradt a rendszeres mozgás, csak hébe-hóba jártam órákra.

Franciaországban 4 éves kortól szokás az ovisokat játékos torna foglalkozásra vinni. Korina legjobb barátnője elkezdett járni tornára és a csarnok nincs is messze tőlünk, így ma elmentünk egy próbaórára. Isten bizony, én izgultam egy picit.

A foglalkozás egy órás volt és egy fiatal, Valentin névre hallgató, kedves bár nem mosolygós tornatanár tartotta. Én nem értek a sporthoz, de nem szeretem a nem mosolygó embereket. Mindenestere tény, hogy tizenkettő 4-5 évest valahogy kordában kell tartani. A feladatok nagyon jók és változatosak voltak, futással, kúszással, mászással és labdás feladatokkal. Volt egy kis csapatverseny is, de ebben a korban ezt még nem nagyon értik. Vicces volt látni, ahogy gyakran az ellenfél csapat malmára hajtották a vizet, mert nem emlékeztek rá hogy a labdákat melyik oldalra kell gyűjteni, azaz melyik a saját oldaluk, hanem csak pakolászták őket ide-oda.

Korina jól érezte magát. Időnként leült a földre szemlélődni és nem is próbálta meg csinálni a feladatot, de nem volt semmi retorzió vagy noszogatás. A szülők fele ott maradt az óra alatt és egy emeletről szemlélhette az foglalkozás menetét és csemetéje botladozását. Én persze izgulva figyeltem inkább, hirtelen átfutottak rajtam gyerekkorom kellemetlen érzései.

Persze nem volt okom az aggodalomra, így Korina szeptembertől minden kedden tornára fog járni, a legjobb barátnőjével együtt (ez is egy nagyon fontos dolog) és szívből remélem, hogy egész életében fog sportolni valamit, bármit, de legjobban azt, hogy talán a keddi napokon este tíznél korábban el fog aludni!

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *