Nélkülem üres a Place Pigalle

Pontosabban nélkülünk!

Hétfőn értem haza négy napos párizsi utamat követően, amelynek gyerekkori, szívbéli jó barátnőmmel vágtam neki. Én Nantes-ból indultam, ő Budapestről és Párizsban találkoztunk. Így megy ez a mai világban, amikor az ember hol itt hol ott lakik néhány évig, aztán csak győzzük követni egymás éppen aktuális koordinátáit. De komolyan, ha valakivel nem találkozom két-három évig, könnyen lehet, hogy már nem abban az országban él, amelyikben én gondolom.

Párizs valóban megér egy misét. Fantasztikus egy város, még akkor is ha négy napig szürke, esős időben sétálgat az ember, ahogy az a mi esetünkben történt. Pedig májusban azért nem olyan nagy botorság egy kis napsütésben és húsz fokban reménykedni.

Klasszikus értelemben vett turisták voltunk, de nem volt más választásunk, mert mindketten kamasz korunkban töltöttönk egyetlen egy napot Párizsban és szerettünk volna mindent újra látni, felnőtt szemmel. Ennek az eredménye viszont az lett, hogy egyfolytában úton voltunk éjjel és nappal is, a szó szoros értelmében. Persze előtte megbeszéltük, hogy a csak kellemes élményekre hajtunk majd, no stressz, de ha már az ember a lába alatt érzi Párizs utcáit, bizony nincs megállás.

A város hangulata kicsit Budapestét idézi, csak a klasszikus értelemben vett belváros nagyobb területet foglal el és az épületek jobb állapotúak. Akármerre megy az ember, mindenhol fel-felbukkan egy nagyobb mesés, történelmi épület, templom vagy palota. A kirakatok pedig már önmagukban egy külön látványosságot képeznek,  gyönyörű táska üzletek, divatos ruhák, elegáns parfümök és csokoládé “szaküzletek” sorakoznak minden negyed nagyobb utcáin. Nők számára rendkívül veszedelmes. Nem is tudom elképzelni, hogy párok hogy tudják együtt békességben megnézni Párizst, mert nekem szinte minden kirakat előtt megállhatnékom volt, amit egy barátnővel igazán remekül lehet menedzselni, nade egy pasival?!

Mérföldkő volt számomra ez az út franciaországi életemben. Az történt ugyanis, hogy franciául beszéltem. Mindenkivel. Az ukrán fiúktól kezdve az utcán, a pincéreken keresztül a jegyszedőkig. Felszabadító volt az az érzés, hogy meg tudok kérdezni szinte bármit (persze ami az utazás során kellett, de mégis!) és a hadarók mondanivalóját is képes voltam kódolni abból a két-három szóból, amit elcsíptem egy mondatból és válaszoltam is nekik. Beszélgettem, nem pedig nyökögtem és szenvedtem. Felszabadító érzés volt és máris sokkal otthonosabban érzem magam ettől az országban.

A Moulin Rouge környékén laktunk és milyen jól választottunk! Nem vagyok már egy mai csirke, de nagyon szeretem az éjszakai életet, ugyanakkor azt is, hogy amikor a lábfejem elkezd fájni a táncolástól 10-15 perc alatt eljussak az ágyamig. Nem vagyok képes hosszasan gyalogolni ilyenkor, de még fél órás metró vagy taxi útra sem. Ez már a korral jár. Ezért szeretem nagyon az olyan sétányokat illetve bulizós utcákat mint a Kazinczy utca vagy a Gozsdu udvar Budapesten, ahol egymást követik a bárok és a klubbok és át lehet menni az egyikből a másikba, aztán szépen hazamegy az ember. Melegen ajánlom tehát a Boulevard de Clichy-t a Place Clichy és a Place Pigalle között, ha az ember egy ilyen utcát keres Párizsban. Ott aztán van minden, és az Ibis hotel, ahol laktunk csak 10 percre van tőle. Remek koncertet is találtunk az egyik bárban (The Station), valamint klasszikus diszkót a mai aktualitásokkal a Moulin Rouge melletti épületben (O’ Sullivans). Hajlanli kettőkor lehet ezen a környéken vacsorázni, szuvenírt vásárolni, szex shopba menni és fehérneműt is vásárolni.

A város tempója azért elég gyors, a metróban kellemesen el lehet tévedni és a tömeg elsodor, ha nem veszed fel a ritmust. A hotelben sem üdvözöltek minket széles mosollyal és “Bonjour Madame” felkiáltással, csupán lehajtott fejjel kereste a recepciós fiú a foglalásunkat miközben ránk sem nézett, majd semmit nem közölt a hotelről azt leszámítva hogy az első emeleten fogunk lakni. Gyakran az éttermekben a pincérek sem voltak sokkal barátságosabbak, de addigra már hozzászoktam ehhez a kissé morcos párizsi hozzáálláshoz. Rendületlen mosolygással amúgy is ki lehet váltani egy-egy kedves szót a turisták tömegein megfáradt pincérekből is. Főleg a férfiakból.

A Montmartre környéke a Sacré Coeur bazilikával talán a leghangulatosabb számomra. A kis, macskaköves utcácskák tele vannak éttermekkel, kávézókkal és persze szuvenír boltokkal. A festők ott árulják kisebb-nagyobb festményeiket és alkotnak is. A portrérajzoló művészek pedig a hónuk alá csapott papírral és táblával sétálgatnak és próbálják elcsípni az erre fogékony turistát. A tehetség a kezükben van, nincs szükségük semmire egy ceruzán kívül, bárhol megállva fantasztikus portrékat rajzolnak a járókelőkről. A hullámzó turistatömeg egy picit megtöri ezt a kellemes franciás művészi hangulatot, de ezen változtatni nem lehet hiszen mindenki látni akarja hol alkotott többek között például Renoir, vagy Van Gogh.

A francia éttermek kínálatát is nagyon élveztük, de leginkább azt, hogy a hidegben is sokszor kiülhettünk a megegített teraszra, székeinkkel az utca felé nézve (mint a moziban) és figyeltük az embereket. A franciás étkezés tempójára is nagyon hamar át lehet állni, igazán könnyedén eltöltöttönk 1-1,5 órát egy ebéddel vagy vacsorával. Itt nem éreztem azt a pressziót, hogy mihamarabb át kellene adni az asztalt a következő vendégnek. Legalább itt nincs rohanás.

Szerettük Párizst, éreztük a várost, és vissza kell még térnünk, hogy megnézzük a sok szép múzeumot, amire nem maradt időnk.

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *